A jezsuita rend alapítója – Loyolai Szent Ignác (1491-1556)

Minden ember életében sokat számít, hogy milyen emberek a szülei. Szerzetesrendek esetén is az alapító élete nagy jelentőséggel bír. Az ő élete alapvető modell mindenki számára, akik az általa alapított közösségben élnek. A jezsuita rend karizmája valamiféleképp bele van írva annak az embernek az életébe, akit Isten először hívott meg.  Ki is ő?

Származása és ifjúkora

Ignác, eredeti nevén Iñigo López de Loyola, 1491-ben született egy baszk nemesi család sarjaként. Mint egy spanyol nagyúr apródja, s később, mint fiatal lovag, dicső jövőről álmodozott. Később maga is megvallotta: „Örömét találta abban, hogy gyakorolja a fegyverforgatást, és azt a hiú vágyat melengette a szívében, hogy dicsőséget szerez”; és amint későbbi bizalmasai utalnak rá, bátor volt „a játékban, a nők körüli forgolódásban, a verekedésben és a hadakozásban. Megkísértette a test, és le is győzte.”

A fordulat: Pamplonától Manresáig

Iñigo a spanyol király szolgálatában harcolt, amikor 1521 pünkösd vasárnapján Pamplona várának védelmében súlyosan megsebesült. Egy ágyúgolyó okozta sérülés vetett véget a becsvágyó nemesember érvényesülésének. Az egyik lába, hiába tettek meg az orvosok mindent, rövidebb maradt a másiknál. Hosszú ideig kellett feküdnie otthon, Loyolában a családi kastélyukban. Olvasnivalót kért, de csak Jézus élete volt kéznél egy karthauzi szerzőtől, Szász Rudolftól, és egy Szentek élete. A sebesült először kedvetlenül lapozgatta őket, de aztán egyre jobban érdekelni kezdte, s végül egészen e művek hatása alá került.

Az út még hosszú volt, amíg Ignác világosan felismerte, hogy Isten mit is akar tőle. Először a szent remeték nagy vezekléseit és hosszú imádságait próbálta utánozni a híres katalán zarándokhely, Montserrat melletti kisvárosban, Manresában, majdnem egy egész esztendőn át. Ez az időszak először a küzdelem ideje volt, a már-már kétségekig fokozódó lelki gyötrődésé, később pedig a misztikus átalakulásé. Ignác a saját üdvösségéért aggódó remeteként érkezett Manresába, de egészen új emberként, új küldetéssel távozott. Hivatását most már abban látta, hogy az embereket segítse: „segíteni a lelkeket” – ahogy mondani szokta. Amit saját lelki tapasztalataiból megoszthatónak vélt, elkezdte feljegyezni. Így született meg a Lelkigyakorlatos könyv magja, amely később nagy segítségére volt abban, hogy átformálja a világot.

Tanulmányok

Hogyan lehet a lelkek segítségére? Először koldusként a Szentföldre ment. Az volt a szándéka, hogy ott marad, és hirdeti a „hitetleneknek” az Evangéliumot. Tervét azonban nem valósíthatta meg, mert nem maradhatott Jeruzsálemben. Hosszas töprengés után „arra a meggyőződésre jutott, hogy egy ideig tanulmányokat kell folytatnia, ha segíteni akar a lelkeknek.” Több mint tíz évet szentelt a tanulásnak, Barcelonában, Alcalában, Salamancában és Párizsban. Gyerekekkel kellett együtt ülnie az iskolapadban, hogy latinból az elemi ismereteket elsajátítsa; végül a Magister Artium (filozófiai diploma) fokozatig jutott el. Közben lelkigyakorlat-adással, lelki-beszélgetésekkel segítette az embereket életük megváltoztatásához és egy mélyebb keresztény élethez. Mindez persze nem volt nehézség nélkül. Apostoli munkálkodását egyesek gyanakodva nézték, ezért többször is inkvizíció börtönébe került, de mindig felmentették.

A Jézus Társasága

Már Barcelonában fölébredt benne a vágy, hogy néhány embert közösségbe gyűjtsön. Felismerte ugyanis, hogy jobban lehet a lelkeken segíteni, ha ezt a szolgálatot többen együtt végzik. Első kísérletei sikertelenek maradtak, csak Párizsban sikerült neki tartós közösséget kovácsolnia tanulótársaiból, akiket a lelkigyakorlatokkal nyert meg. Ideáljuk az apostolok élete volt: szegényen vándorolva hirdetni Jézus Krisztus Evangéliumát.

1534. augusztus 15-én szegénységi és tisztasági fogadalommal szentelték magukat Isten szolgálatára Párizsban, a Mártírok kápolnájában. Elhatározták, hogy Ignác korábbi példája nyomán a Szentföldre mennek prédikálni, de ha ez most sem sikerülne, felajánlják szolgálataikat a pápának. A kiújult török háború miatt az első terv meghiúsult, így Rómába mentek és a pápa rendelkezésére bocsátották magukat, hogy ő küldje őket oda, ahol a hit védelmében és terjesztésében nagyobb szükség mutatkozik.

Rómától „a föld végső határáig”

Rómában azonnal munkához láttak, prédikáltak, gyóntattak, tanítottak, lelkigyakorlatokat adtak, szegényekkel törődtek. A nép „zarándok papok”-nak vagy „reform papok”-nak nevezte őket. Közben arra készültek, hogy a pápa majd szétküldi őket a világ különböző részeire. Hosszas tanácskozás után elhatározták, hogy közösségüket továbbra is fenntartják, és renddé alakítják át, amelynek „Jézus Társasága” lesz a neve. 1540. szeptember 27-én III. Pál pápa jóváhagyta az új alapítást a Regimini Militantis Ecclesiae kezdetű bullával. Társai egyhangúlag Ignácot választották meg első elöljárójuknak, aki tízévi munkával szilárd szervezeti keretet adott az apostoli lendületű új szerzetesrendnek a Rendalkotmány megírásával.

A Jézus Társasága csakhamar elterjedt egész Európában, de távolabbi földrészeken is. Ignác első társai közül Xavéri Ferenc hamarosan Indiába, majd a Távol-Keletre indult, s első keresztény hithirdetőként érkezett Japánba. Létrejöttek az első jezsuita kollégiumok, és az egyházi megújulás és a nevelés központjaivá váltak. Ebben a Római Kollégium (a mai Gergely egyetem) járt elöl, amely a Társaságon belül minden filozófiai-teológiai képzés mintájául szolgált, valamint a Római Német Kollégium, a későbbi és mindmáig működő Collegium Germanicum et Hungaricum.

1556. július 31-én véget ért Ignác földi élete. Titkára azt írta, hogy úgy halt meg, mint bárki más. Műve azonban, a Jézus Társasága, az öntudatra ébredő és megújuló Egyháznak ez a fontos bázisa szilárdan állt és terjedt. Ignácot 1622-ben avatták szentté, s ünnepét a következő évben felvették a római naptárba.

Milyen ember volt Ignác?

Egy bizalmas barátja ezekkel a szavakkal jellemezte: „Ignác atyánkban nagyszerű természet és átfogó szellem párosult egymással. Ezeknek az adottságoknak a birtokában, és Urunk kegyelmével minden erejét latba vetette, hogy nagy dolgokat vigyen végbe, és minden tette csupa tűz volt. Akár a Társaságot nézi az ember, amelyet alapított, akár a Lelkigyakorlatokat, úgy találja, hogy csupa életet árasztó szeretet, csupa lobogás, soha nem nyugvó buzgalom, állandó felhívás és ösztönzés a lelkek tettre kész megsegítésére. Nem látjátok, hogy háborúban állunk, hogy a csatatéren vagyunk? Isten szolgája nem lehet lusta.” Szent Ignácra semmi sem lehet jellemzőbb, mint életének, a Lelkigyakorlatok egész szellemének és a rendi szabályok fő irányvonalának rövid, de találó foglalata: Omnia ad maiorem Dei gloriam – Mindent Isten nagyobb dicsőségére.

Loyolai Szent Ignác személye és lelkisége nem csak a jezsuitáknak fontos. Az ignáci lelkiség inspirál olyan közösségeket mint a Sacre Coeur nővérek, vagy a Jézus Szíve Társasága (Népleányok), Congregatio Jesu és még számos más szerzetesi intézményt. Az ignáci lelkiség ugyanakkor nem korlátozódik szerzetesekre, hanem olyan utat mutat, ami világi keresztények számára is járható. Ez egy olyan lelkiség, amely nem akar elzárkózni a világ elől, hanem arra törekszik, hogy e világ forgatagában keresse és találja meg azt az Istent, akinek szeretete izzik minden valóság legmélyén. Jézus Krisztus barátaiként és társaiként indul a világba, Vele együttműködve dolgozik azon, hogy ez a világ mind jobban az Isten szíve szerinti és így mind emberibb világgá váljék, az Isten dicsőségére.

Összeállította: Bartók Tibor SJ és Koronkai Zoltán SJ